|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 50 találat | lapozás: 1-30 | 31-50 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nemes Levente 2010. augusztus 23.Kősziklára építsünk, mint országalapító királyunk (Szent István-szobrot avattak Sepsiszentkirályban)Szent István-mellszobrot, a Szent Király Szövetség ajándékát, Dienes Attila művész alkotását leplezték le szombaton Sepsiszentkirályban a református templom kertjében. Ökumenikus istentisztelettel kezdődött a kicsi falu nagy ünnepe a református templomban. Adorjáni Levente helybeli unitárius lelkész igemagyarázatában párhuzamot vont a tízparancsolat és a szintén tíz pontból álló, István királynak Imre herceghez írt intelmei között, majd jelezte, érteni kell Szent István szobrának számon kérő szavát: őrizzük-e, megtartjuk-e szent hagyatékát? Kacsóh Sándor illyefalvi római katolikus plébános államalapító királyunk jellemvonásaira fektette a hangsúlyt, s arra intett, példáját kövessük. Bustya János házigazda református lelkipásztor igehirdetésében a Máté evangéliumából vett példázatot boncolgatta, miszerint a bölcs ember kősziklára építi a maga házát. Az alapra fektette a hangsúlyt, s ez az alap Isten, aki nélkül sem világot, sem országot nem lehet építeni. István király azért tudott a kulturált Európában országot építeni, mert a kereszténységre alapozott, s az ország elindult a dicsőséges történelem útján. De ahogy nőtt az Istentől való elfordulás, egyre szaporodtak az országot ért katasztrófák. Az igehirdető feltette a kérdést: minek kell ez a szobor Európa legkeletibb, Szent Istvánról elnevezett településén?, s meg is adta a választ: azért, hogy ha ránézünk, jusson eszünkbe, életünk alapja Isten, rá alapozva építsük életünket. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke elmondta, felvállalták Háromszék, Székelyföld újjáépítését úgy, hogy a közhangulat az itt élőkről szóljon. A pozitív jövőkép alapja a székely ember — tette hozzá. A templom előtt Csáky Károly nyugalmazott marosszentkirályi református lelkipásztor a Szent Király Szövetség nevében jelképesen átadta a faluközösségnek a Dienes Attila, marosvásárhelyi származású, Ajkán élő művész által készített szobrot, hogy az fogadja a templomba betérőt, köszöntse az úton elhaladót, s hirdesse, keresztény magyarok vagyunk ezer esztendeje, s azok leszünk újabb ezer év után is, majd Sándor Csabával, a helybeli Kőhíd Egyesület elnökével közösen leleplezték az alkotást, melyet Kacsóh Sándor megszentelt. Az ünnepségen, mely koszorúzással, valamint nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklésével zárult, közreműködött az uzoni Szivárvány női kórus, helybeli székely ruhás lányok Szent Istvánról szóló műsort adtak elő. A szobornál Nemes Levente színművész elmondta Kölcsey Ferenc: Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét, azaz a Himnuszt. Faluzászló Szentkirálynak A szoboravatást megelőző ökumenikus istentisztelet keretében Tamás Sándor megyeitanács-elnök átadta az önkormányzat ajándékát, a Szekeres Attila István heraldikus, lapunk munkatársa által adományként tervezett címeres faluzászlót. A Szekeres Attila István által tervezett címer pajzsának kék mezejében a Szent Istvánt jelképező arany Árpád-kori korona, valamint a Sepsiszékhez való tartozást illusztráló arany csillag és a növekvő ezüst holdsarló látható. A zászló az Árpád-ház színeivel, vörössel és fehérrel vágott téglalap. A zászló csúcsára szalagot kötött a Kőhíd Egyesület, a halászteleki Garabonciás Egyesület, a Vitézi Rend képviselője, valamint a Magyar Köztársaság küldöttje, Pálosi Ferenc konstancai tiszteletbeli konzul Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. december 20.A színház tükröt tartA száz éve született Tompa Miklósra emlékeztek Marosvásárhelyen Tompa Miklósra, a színházalapítóra, rendezőre, tanárra, egykori kollégára emlékeztek születésének századik évfordulóján Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Művészeti Egyetem közös rendezvényének résztvevői. A hétvégi rendezvénysorozat délelőtt a színház előcsarnokában egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött. A Színházi arcképcsarnok című tárlaton a színház történelmi és mai személyiségeiről készült festményeket, rajzokat, szobrokat bemutattak be. Megnyitó beszédében Nagy Miklós Kund elmondta: „a társadalom színház nélkül olyan, mint a fürdőszoba tükör nélkül, legőszintébbek akkor vagyunk, amikor a tükör előtt állunk”. Ezután a Székely Színház előadásait archív hang- és képanyagok elevenítették fel. Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak az ünnepelt Tompa Miklósról és munkatársairól: a Székely Színház neves színészeiről, rendezőiről. Az eszmecserét Nánay István magyarországi színházkritikus, egyetemi oktató vezette, közreműködött Gajdó Tamás, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, aki egy Kovács Györgyről szóló összeállítást is bemutatott. Tompa Miklósról egykori munkatársai közül Szabó Duci, Szentgyörgyi-díjas színművész, Elekes Emma, Debreczeni Gabi és Fodor Zeno, valamint tanítványai emlékeztek meg. Az első nap programját a közkedvelt Hasek-darab, a Svejk Spiró György-féle átiratának előadása, a Tompa Miklós Társulat és a Művészeti Egyetem közös produkciója zárta. Szombaton a Művészeti Egyetemen színháztudományi konferenciát tartottak A színház 1989 előtt és után címmel, majd Tompa Miklós-emléktáblát avattak az egyetem emlékfalán. A kiemelkedő színházi személyiség munkásságát Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus és Zalányi Gyula színművész, egyetemi tanár méltatta. Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze elszavalta Tompa László Lófürösztés című versét. A Makkai István szobrász által tervezett és Balogh József öntőmester segítségével kivitelezett plakettet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. Ugyancsak szombaton délelőtt helyezték el a kegyelet koszorúit Tompa Miklós és a 85 éve született Harag György sírján, valamint a marosvásárhelyi katolikus és református temető közös kegyhelyein, a Székely Színház „égi társulata” tagjainak emlékére. A centenáriumi program keretében került műsorra Hatházi András A világrengetők című darabjának felolvasó-színházi előadása, a Tompa Miklós Társulat művészeinek közreműködésével. Az érdeklődők részleteket tekinthettek meg Szabó Lajos Hűség (rendező: Tompa Miklós), Barta Lajos Szerelem (rendező: Harag György) és Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért (rendező: Harag György és Hunyadi András) című darabjának egykori előadásából. Este a Nemzeti Színház nagytermében a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérét adta elő, Tompa Gábor rendezésében. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 2.Újabb székely termék: a Szent György NapokÖtvenezeren gyűltek öszsze a sepsiszentgyörgyi 21. Szent György Napok zárókoncertjére, az ötvenesztendős Omega fellépésére. A Liszt Ferenc-díjas magyar együttes a beat, a hard rock és a pace rock korszakából is énekelt dalokat. Külön repertoárral készültek, a legnagyobb slágerek közül is a legnagyobbakat játszották. A dalok mellett a világszínvonalú fény- és hangtechnikával, valamint lézershow-val kápráztatták el a közönséget. Az együttes tagjai a hétfői sajtótájékoztatón elmondták, azért nehéz abbahagyni 50 év után is a zenélést, mert az örökség, amit továbbadtak, tovább is él, hiszen a sepsiszentgyörgyi koncerten is rengeteg fiatal énekelte hibátlanul dalaikat. Debreczeni Ferenc azt mondta: ez az utolsó turné – de nem tudják, meddig tart. A Gyöngyhajú lány közben a tűzijátékot is megcsodálhatta a tömeg, majd amikor már úgy tűnt, vége a tombolásnak, meglepetésszerűen felcsendült a Régi csibészek, és a tűzijáték is újrakezdődött. Az Omega városzászlót és 50 kilogrammos tortát kapott ajándékba, amelyen rovásírással szerepelt az együttes neve. A Szent György Napok idén is a jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlott, ám számos jobbító újítást vezettek be a szervezők. A kultúrhéten és a hétvégi szabadtéri vásári napok alatt több mint 250 program közül lehetett választani, a két nagyszínpadon több tucat együttes, előadó lépett fel, idén is népszerű volt a tavaly debütáló Kultúrkert, a Székely Nemzeti Múzeum hangulatos kertjében felállított színpad, ahol dzsessz, blues, világzenei együttesek és népi zenészek mutatkoztak be, és amely idén kiegészült a magyarországi tájegységek étkeit kínáló Paprika csárdával és a Borudvarral is. A belvárosban a sok kisebb helyett egy hatalmas sátor alatt lehetett falatozni, sörözni, a lacikonyhák is beköltöztek három nagy jurtába, így egységesebb volt az összkép. A becslések szerint 60 ezer miccs, 3 ezer darab cigánypecsenye, 9 ezer flekken és ugyanannyi adag kolbász fogyott el, a Paprika csárdában 5 ezer liter paprikást adtak el, 613 hordó, vagyis közel 80 ezer adag sört értékesítettek. Volt kézművesek utcája, székely termékek vására, ugyanakkor innen sem hiányzott a bóvli és a vidámpark. Idén is kiosztották a Pro Urbe díjakat, a várost önzetlenül szolgálók kitüntetettjei közé idén Csíki Sándor nyugdíjas tornatanár, gyógytornász, Balázs Antal nyugdíjas tanító, fafaragó, Nemes Levente színművész, volt színházigazgató, Valeriu Şerban mérnök, a közművesek korábbi vezetője is felsorakozott. Elkészült a Diószegi pékség 107 kilogrammos rekordházikenyere, a pityókás kenyeret ökumenikus istentiszteleten áldották meg és osztották szét. „Büszke vagyok arra, hogy szentgyörgyi vagyok, és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy egy olyan városnak lehetek a vezetője, ahol ilyen jók az emberek. Kitörölhetetlen élmény volt tegnap este felmenni a színpadra” – mondta Antal Árpád András polgármester. „A 21. Szent György Napokat a városi önkormányzat és helyi támogatók finanszírozásával szervezték meg a Sepsiszentgyörgy – Székelyföld Kulturális és Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozat keretében, ezért kimondhatjuk, hogy a Szent György Napok is székely termék!” – tette hozzá. Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 7.Szent György-szobrot avatott SepsiszentgyörgyJövök néha, hogy lenne, ki György vitéz lovának tenyérből cukrot ad. Ideje volna végre már kapni lándzsavégre, s nemcsak bűvölgetni ama sárkányokat! Farkas Árpád: Farkas utca (részlet), 1972 Sokan gyűltek össze május 5-én, szombat este Sepsiszentgyörgy központjában, hogy egy rég várt pillanat tanúi lehessenek: sárkányölő Szent György, a város védőszentje, névadója szobrának avatásának (felvételünkön). Az évszázadok során számos képzőművész dolgozta fel Szent György legendáját, hogy magyar nyelvterületen épp a Kolozsvári testvérek, Márton és György alkotásának másolatai terjedtek el, az nem véletlen: az immár Sepsiszentgyörgy központjában is álló "kicsi gyönyörűség" – miként Vargha Mihály szobrászművész jellemezte – mindent magyaráz. Régi adósságot törlesztettünk – kezdte ünnepi beszédét Antal Árpád polgármester –, hiszen számos városlakó gondolta úgy, egy modern Szent György-szobor mellett a klasszikusnak is helye lenne a városban. Ha a Jóisten ezt a régiót bízta ránk, köszönjük védőszentünknek, hogy az idők során vigyázott ránk, mert mi, székelyek mindig egyik kezünkkel dolgoztunk, a másikkal harcoltunk, és ez most sincs másként, ma is akadnak, akik el akarják venni szülőföldünket – figyelmeztetett a polgármester. De e szobor is kifejezi ragaszkodásunkat szülőföldünkhöz, akaratunkat, hogy harcolunk érte – zárta rövid beszédét, majd Lestyán Goda János szobrászművésszel leleplezték a szobrot. A sanyarú sorsra jutott közösség felszabadítását megjelenítő Szent György-legenda számos költőt is megihletett, Juhász Gyula költeményét Nemes Levente, Lucian Blaga versét Camelia Paraschiv tolmácsolta. Damokos Csaba elmondta, a szobrot olyképp helyezték el, hogy figyelembe vették a majdani városrendezési tervet, majd utalva a polgármester korábbi szavaira – hogy a modern Szent György-szobor is megmarad helyén, a klasszikus felállítása után nem távolítják el – saját értelmezését ismertette: miként az ember is más ruhában jár szórakozni, mint templomba, az áruház előtti alkotás legyen a koncertes, bulis jelképe, ez meg a komolyabbik, elgondolkodtatóbb szimbóluma a városnak. Vargha Mihály kiemelte, az 1373-ban készült eredeti szobor (ma a prágai Hradzsinban áll) a világ művészettörténetében mérföldkő, remekmű, melyről másolatot készíteni azzal egyenértékű alkotást eredményez, üzenete pedig változatlan: benne van múltunk, jelenünk, ember és természet egysége. Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. szeptember 3.Új egység született (Harmincezren az Igazság napján)Közel harmincezer ember fogadta el Sepsiszentgyörgyön közfelkiáltással az Igazság napjának kiáltványát: jogállamiságot, az elkobzott vagyon teljes visszaszolgáltatását, Románia vállalt kötelezettségeinek betartását, a visszaállamosítási kísérletek megszüntetését és az igazságtalan bírósági döntés orvoslását követelték. A történelmi magyar egyházak által kezdeményezett nagygyűlés az elmúlt tizenöt esztendő legnagyobb erdélyi magyar tüntetésévé vált, kivonultak a helybeliek, de ezerszám érkeztek Erdély minden szegletéből, sőt, Magyarországról is. Az Igazság napja beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bizonyította: vészhelyzetben létre tud jönni a valós magyar összefogás. Már kora délelőtt megindult az emberáradat a városközpont felé, énekelve vonultak be a távolabbról érkezettek, a helyiek fél tizenkettőkor, a templomok harangzúgásának jelére gyülekeztek. Ünneplőbe öltözve, székely és magyar zászlókkal töltötték meg a teret, parkot kicsik és nagyok, egészen fiatalok és idősebbek. A szervezők kitűzőt, a kiáltvány szövegét tartalmazó szórólapot osztogattak, több ponton asztalok álltak, ahol a megjelentek aláírásukkal is hitelesíthették tiltakozásukat. Az Igazság napja jelvényei, a Mikó tulajdonviszonyát igazoló dokumentumok kinagyított mása borította be a nagynevű iskola falait. Javainkat nem adjuk A nagygyűlés 12 óra után néhány perccel egyházi énekekkel kezdődött, a szervezők nevében Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese és Antal Árpád polgármester mondta a nyitóbeszédet. „A mai nap visszaadta a reménységet, hogy itt, Erdélyben működnek még a kollektív ösztönök és a közösségi tudat” – hangsúlyozta Kató Béla, Antal Árpád pedig azt hangoztatta: ma mi vagyunk a katalánok, „a mi létünket tagadják, a mi közösségünk tagjait fenyegetik börtönnel, a mi javainkat akarják jogtalanul elvenni. Ma nekünk kell kiállni és kiáltó szóval kiáltani, hogy létezünk, tagjainkat megvédjük és javainkat nem adjuk!” Kós Károly szavait idézte: az erdélyi magyarsággal a többségi nemzetnek minden időkben számolnia kell, „mi dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgárai vagyunk Romániának. Inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De csak azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi kultúránk, ősi szokásaink, nemzeti öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából nélkülözhetetlennek tudunk.” Felidézték a tüntetés összehívásának okait, a hazug pert, mely során a református egyházat tolvajnak és csalónak kiáltották ki, Markó Attilát és Marosán Tamást pedig azért ítélték el, mert a munkájukat végezték. „A sok hátrányos megkülönböztetésnek, ami bennünket ért, az volt az értelme, hogy a többségi társadalmat ellenünk hangolják, és így a jogosság látszatát fenntartva, a megkívánt javainkat elvegyék” – emelte ki Kató Béla. Antal Árpád pedig elmagyarázta, miért nem tartott igényt az önkormányzat a Székely Mikó Kollégiumra: „ezt az iskolát az egyház építtette, az egyház kapott működési engedélyt, és az egyháztól kobozták el a kommunisták” – mondotta. „Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy egyik kezünkkel építkezünk, a másikkal védelmezzük azt, amit létrehoztunk” – emelte ki Antal Árpád, majd beszéde végén leszögezte: „Itt nem két embert, hanem az egész erdélyi magyar közösséget ítélték három év börtönre. De legyen világos mindenki számára, hogy másfél millió magyart nem lehet börtönbe hurcolni!” Ez közönséges lopás Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az iskola elvételének pillanatát idézte fel, „amit jogi nyelven államosításnak lehet nevezni, becsületes magyar nyelven viszont közönséges lopásnak hívnak”, és szólt az elmúlt húsz év küzdelmeiről, hogy visszaszerezzék az egyház elkobzott vagyonát. „Biztosak lehetünk abban, hogy a buzăui bíróság határozata politikai megrendelésre született, a legfelsőbb állami vezetők tudtával és a titkosszolgálatok irányításával” – mondotta, majd kitért arra, a döntésnek üzenete van, az Európai Uniónak azt tolmácsolja, Románia nem jogállam, az ország polgárainak pedig azt, hogy nyugodtan lehet lopni, és politikai akarattal, jogi csűrés-csavarással el lehet odázni a visszaszolgáltatást. „Lopásból viszont megélni talán lehet, de korrupciómentes, erkölcsös jövőt építeni nem” – hangsúlyozta az erdélyi református püspök. Papp Géza beszéde végén kiemelte: minden belföldi és nemzetközi fórumon kiállnak követeléseik mellett, tiltakoznak a jogtalanság ellen, és készek minden törvényes eszközzel igazságukat, jogos tulajdonukat megvédeni. Jakubinyi György, a gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke felidézte, hogy az 1989-es reményt keltő változások után Tőkés László kezdeményezésével alakult meg az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Állandó Értekezlete, amelynek legfontosabb célkitűzése volt harcolni az elkobzott egyházi értékek, ingó és ingatlan javak visszaszerzéséért és a felekezeti iskolákért – s lám, huszonkét év elteltével még mindig ezekért a javakért kell síkraszállniuk. Az egyházaknak nem saját hasznukra, hanem küldetésük teljesítése végett van szükségük iskolákra, kórházakra, öreg- és nevelőotthonokra – hangsúlyozta. „Ma, az Igazság napján igazságot kérünk és követelünk. Ebben a követelésünkben mi, erdélyi magyarok egyek vagyunk, és egyek szeretnénk maradni vallási és politikai hovatartozástól függetlenül” – emelte ki. Márton Áron püspök szavait idézte, aki 1946-ban Csíksomlyón mondta: „Ez azonban nem politika. Itt az életünkről van szó! S az emberi élethez Istentől nyertünk jogot. Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk egy igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen!” Felelős nemzetszeretet Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke a nemrég újraegyesült magyar unitárius egyház, az egyetlen, Erdélyben alakult történelmi magyar egyház nevében szólt. Mint mondta, össze kell fognunk, tiltakoznunk kell, mert két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig nem birtokosai, hanem kéregető koldusai vagyunk jogos közösségi tulajdonunknak. „A sokat hangoztatott nemzetszeretet jelentse számunkra mindig a közösségünk jelene és jövője iránti felelősségvállalást. A felelős nemzetszeretetből összetartozás születik, melynek cselekvő formája a nemzeti szolidaritás” – hangsúlyozta az unitárius püspök. Nem rablással és álnoksággal, de a törvény adta lehetőséggel akarjuk megőrizni az elődeink által megvalósított tárgyi és szellemi kincseket – mondotta. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke azt emelte ki: nem a tiltakozni összesereglett magyarság gyakorol nyomást az amúgy gyenge lábon billegő román igazságszolgáltatásra, hanem „a Bukarestből idomított és politikai széljárások szeszélye szerint bólogató igazságszolgáltatók gyakoroltak nyomást az erdélyi magyarságra, a magyar egyházakra, ezáltal a magyar családokra, a magyarságában annyiszor megalázott, kisebbségben szenvedő magyar emberre”. A romániai visszaszolgáltatás mértéke az ország és az Európai Unió szégyenfoltja, és Brüsszel szemet hunyt afölött, hogy nem teljesültek a csatlakozáskor tett ígéretek – fogalmazott a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke. Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-lutheránus Egyházkerület főtanácsosa az összefogás, az egymásra figyelés fontosságát hangsúlyozta: „Mi ezen a tüntetésen nem üzenünk mást, mint azt, hogy a phalanx harci alakzatában odafigyelünk egymásra, egy emberként harcolunk a jogorzás, a csalárdság, a hazugság és a bűn ellen. Jelenlétünkkel üzenjük, hogy nem a félelemnek, hanem az erőnek, az igazságnak és a szeretetnek a gyermekei vagyunk.” El a kezekkel! Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint nemcsak huszonkét, hanem immár kilencvenkét éve ugyanazt teszi az erdélyi magyar közösség: elorozott jogaiért és tulajdonaiért küzd. Több mint négyezerre rúg azoknak a dokumentumoknak a száma, amelyeket 1989 és 2002 között az ingatlanok és az iskolaügy témájában benyújtottak az egyházak, 2002 és 2008 között hét küldöttség járt Európa fővárosaiban hasonló ügyekben. Makkai Sándor püspököt idézte: Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés. „Számunkra is elsősorban erkölcsi kérdés, politikusainknak is az, össze kell fognunk, és együtt kell képviselnünk a magyar igazságot, a demokrácia és az autonómia értékeit” – hangsúlyozta Tőkés László beszédében, majd hozzátette: „Együtt Erdélyért, népünk védelmében és érdekében, új egységben, újrateremtve megbomlott egységünket az egyházak között, a civil szférában és a politikai életben.” Szólni jöttünk Sepsiszentgyörgyre, ne vegyétek el azt, ami a miénk! Ne tegyetek igazságtalanságot egy egész nemzeti közösséggel! – mondotta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. „Ma szólni jöttünk a Mikó-kollégiumért, Markó Attiláért és Marosán Tamásért. Szólni kívánunk az igazságtalanság ellen, a tulajdonjog védelme mellett. Ma azt mondjuk, hogy le a kezekkel az egyházi tulajdonról, le a kezekkel a közösségi vagyonról! Mert ma a református egyházat éri sunyi (aljas) támadás, de holnap bárki sorra kerülhet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. „A tulajdonjog visszaállítása nemzeti minimumunk, megmaradásunk kulcsa, a jövő nemzedékek számára biztos alap. A lopakodó visszarendeződést az igazságszolgáltatás fényes és kényes leple alatt teszik. Ez az a módszer, amely perverzitásában versenyre kelhet bármely diktatúrával” – fejtette ki. Emlékeztetett: a tét sokkal nagyobb, mint a Mikó épülete, hiszen e bírósági döntéstől vérszemet kapott a marosvásárhelyi polgármester, és szemet vetett két vásárhelyi magyar iskola épületére, de a nagyváradi polgármester is feni a fogát, hogy visszalopja a katolikusok tulajdonát. „Mi ma egy dolgot kérünk: igazságot a Mikónak, Markó Attilának és Marosán Tamásnak. Mi azt kérjük, hogy minden elkobzott vagyont szolgáltassanak vissza a jogos tulajdonosának! Mi igazságot kérünk a történelmi egyházaknak, a magyar közösségünknek és minden egyes embernek!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Ezt követően a tiltakozó tömeg színpadra kérte Sánta Imre bikfalvi református lelkészt, aki 57 napig tüntetett a Székely Mikó Kollégium előtt. Köszönetet mondott mindazoknak, akik „tartották hátukat a Református Székely Mikó Kollégiumért, és akik ötvenhét nap után, gróf Mikó Imrével együtt, nem háttal, hanem szembeállnak az ősi kollégiummal.” „Szép volt, fiúk!” – skandálta a tömeg. Sánta Imre szóvá tette, hogy a rendőrség a délelőtt során bekísért négy tüntetni tartó fiatalt, fegyvernek tekintették zászlórúdjaikat. (Mint utóbb kiderült, az ifjakat igazoltatás után elengedték.) Rövid felszólalását követően a történelmi egyházak képviselői, hívei mondottak könyörgést, majd Kató Béla olvasta fel az Igazság napjának kiáltványát, melyet háromszoros igennel fogadott el a tömeg. Az egyházi és politikai üzenetek súlyát költemény és zene erősítette, Nemes Levente Jászai Mari-díjas színművész Reményik Sándor Templom és iskola című versét mondta el, Steckbauer Hanzi Réka pedig énekelt, Ráduly Botond, Kertész János és Czerják István az LGT Miénk itt a tér című dalát adta elő. A házigazda-bemondó Mátray László színművész volt. A bő kétórás rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. szeptember 10.Lelkünk, nemzetünk egészségéért (Tízéves az erdélyi mentálhigiénés képzés)A körülöttünk lévő világ akkor lehet rendben, ha rendben vannak a benne élő emberek, ha testileg, lelkileg egészségesek, márpedig itt, Erdélyben, a „végeken” nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyetlen magyart is hagyunk elveszni – Kondor Ágota, az illyefalvi mentálhigiénés képzés egyik oktatója összegezte ilyen formában az éppen tíz évvel ezelőtt elindult, immár ötödik évfolyamához érkezett tanfolyam lényegét. A hét végén ünnepeltek a képzés megálmodói, éltetői, tanárai és diákjai, s jelen voltak az „anyaiskola”, a Károli Gáspár Református Egyetem (KGRE) vezetőségének képviselői is. Kató Ibolya kitartó, következetes, fáradhatatlan munkájának köszönhetően jött létre tíz esztendővel ezelőtt az erdélyi mentálhigiénés képzés, alig fél évvel azután, hogy Magyarországon beindították az első évfolyamot. Neki köszönhető az is, hogy Illyefalva, a KIDA-központ vált a lélekgondozás itthoni fellegvárává, megszületett az Erdélyi Magyar Mentálhigiénés Társaság (EMMT), eddig több mint 130-an (pszichológusok, pedagógusok, pszichopedagógusok) szereztek diplomát, és a korábbi gyakorlathoz igazodva ugyancsak 35 fővel elindult az ötödik évfolyam is. Szombaton a negyedik évfolyam végzősei vehették át oklevelüket, de az illyefalvi vártemplomban megünnepelték az erdélyi mentálhigiénés képzés tizedik születésnapját is. Délelőtt konferenciát tartottak magyarországi szakemberek, a délutáni ünnepséget dr. Bozsonyi Károly rektorhelyettes köszöntője nyitotta, a hálaadó istentiszteletet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese tartotta. Felidézte az egy héttel korábbi Mikó-tüntetést, amikor az emberek arcán keserűséget, dühöt látott, amely elárulta, „mindannyiunknak valami nagy problémája van, szorosságban élünk, és vágyakozunk a tágas tér után”. Az embernek nemcsak napfényre, tiszta levegőre, fizikai tágasságra van szüksége, de szellemi tágasságra is. Ennek megteremtését szolgálja az illyefalvi képzés, az ide beiratkozók megtanultak előbb önmagukon segíteni, hogy majd a körülöttük élőkön is segíthessenek. A képzés azt is mutatja: nem nyugodtunk bele, hogy szorosságban éljünk, térre, magaslatokra vágyunk – fejtette ki Kató Béla. Dr. Sepsi Enikő dékán az illyefalvi képzés történetét elevenítette fel, majd a végzős évfolyam nevében hangzott el köszöntő, és a korábban végzett hallgatókkal közösen mondták el a fogadalmat. Kovács Linda népdalokkal, Nemes Levente színművész Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versével tette még emelkedettebbé a hangulatot. Szót kaptak az oktatók, Grezsa Ferenc, a KGRE Pszichológiai Intézetének adjunktusa, az illyefalvi képzés vezetője szerint nagyon fontos lenne, hogy megszűnjön az itt élő magyarok „bennszülött léte”, hogy leértékeltnek érzik magukat, idegennek saját hazájukban. Van kiút ebből, ki-ki saját „bennszülött létét” elsősorban a tudással tudja felszámolni, „mert azt nem lehetett államosítani” – hangsúlyozta. Kató Ibolya az anyanyelvi képzés fontosságát emelte ki és azt, hogy egy nemzet csak akkor tud fennmaradni, ha lélekben egészséges, ebben van nagy szerepük a mentálhigiénés szakembereknek. Az oktatók mellett felszólaltak a korábban végzett diákok is, akik arról beszéltek, miként kamatoztatták az Illyefalván megszerzett tudást, tapasztalatot. Ajándékozással, ünnepi fogadással zárult az illyefalvi rendezvény. Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. október 29.Hetven év az irodalom és közélet szolgálatábanTisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását. Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából. Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja. 1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján. Emlékezései Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről. Székely Újság (Székelyudvarhely) 2013. április 19.Egyedi gyermekélmények fellegváraTizenöt éves a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Jubileumot ünnepel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Cimborák bábtársulata: 15 évvel ezelőtt, 1998. április 18-án tartotta első előadását. Társulatról, múltról, jelenről, jövőről beszélgettünk a társulat vezetőjével, Nagy Kopeczky Kálmánnal. – Hogyan született meg a Cimborák? – Két kezdetről beszélhetünk. A sepsiszentgyörgyi kezdet a második, én ugyanis már 1994-ben hozzákezdtem egy bábszínház megszervezéséhez Baróton. Négy éven át úgy volt, hogy a Tamási Áron Színház beszáll a társulat létrehozásába, és Ákon Bákom néven a színház kihelyezett tagozataként működik majd Erdővidéken. A bábos csapat a baróti művelődési ház keretében szerveződött, nagyjából pedagógusok alkották, bábszínészek ugyanis nem nagyon voltak. Délutánonként próbáltunk, néhány előadást színre is vittünk. Közben Nemes Levente színházigazgatóval egy alkalommal beszélgettünk, és elmondhattam, hogy bábszínházat szeretnék létrehozni. A Tamási Áron Színházban éppen azon fáradoztak, hogy valahogy beédesgessék a gyerekeket az előadásokra. Így találkoztak a szándékok. A baróti kezdeményezés időközben technikai okok miatt közben megbukott, szerencsére azonban Nemes Levente áthívott Sepsiszentgyörgyre. Ketten jöttünk, válaszoltunk. 1998 januárjában el is kezdtük a próbafolyamatot, április 18-án pedig sor kerülhetett az első előadásunkra: Balogh Beatrix Ki a király? című művét vittük színpadra. A színház stúdiótermében dolgoztunk, ami 60-80 néző befogadására volt képes. Ez már akkor is kevés volt, hiszen egy bábszínházat általában 100-150 nézőre terveznek, hogy az intimitása is megmaradjon – elsősorban a bábok mérete miatt indokolt ez. A mai napig ugyanebben a teremben játszunk, de azt szokás mondani, hogy aki azt nem tudja értékelni, amije van, annak semmije sincs. – Hány fővel indult útjára a társulat Sepsiszentgyörgyön? – Hat színészállást kértem. Mivel egy önálló magyar intézmény létrehozása rettenetesen körülményes lett volna, akkori tanáraim segítségével kidolgoztunk egy működőképes struktúrát. Így jutottunk a tagozatos megoldáshoz, illetve a hat állandó színészhez: három férfi, három nő, hogy minden szerepkört le tudjunk fedni. Egy bábszínházban az ember sokkal szélesebb palettán mozoghat a megformálható karakterek tekintetében. Az akkor még létező segédszínészekkel egészült ki a hat alapember. A 15 év alatt sokan megfordultak a bábszínháznál, sajnos már jó ideje a minimális létszám alatt dolgozunk, ami három stabil színészt jelent, a többiek bedolgozók. Harminc felett tartunk a bemutatókkal, azt is mondhatnánk, hogy évente minden alkalmazottra jut egy bemutató. Ilyen körülmények között meg kell oldanunk, hogy egy színésznek ne kelljen saját magával találkoznia a színpadon. A Foltos, a torkos zsiráf című előadásunkban például önmagammal találkozom a színpadon, a technikus kolléga betartja a színre a két bábut, én pedig csak beszélek. – Hol helyezkedik el a Cimborák a hazai „térképen”? – Kezdetben nagyon fontos szempont volt, hogy az akkor még segédszínészként dolgozó kollégák, az előadások segítségével megtanuljanak legalább egy bábtechnikát. Ezért gyakorlatilag végigpróbáltuk a teljes palettát. Elsőként kesztyűsbábbal indítottunk, aztán sor került a többire is. Igyekeztünk minden területet úgymond bejárni, most éppen az UV színházzal próbálkozunk. Nem szabad elfeledni, hogy a bábszínház jelentős szerepet játszik a gyerek pszichológiai fejlődésében, neveltetési folyamatában, mivel semmi mással nem pótolható, egyedi élményt nyújt. Az előadások során szerzi tulajdonképpen az első élettapasztalatokat, amelyek feldolgozása az élmény által sokkalta egyszerűbb, könnyebb. Ha rajtam múlna, a bábszínház-látogatást bevenném a tananyagba. Kezdetben úgy gondoltam, ha erről felvilágosítom a helyi önkormányzat képviselőit, rövid időn belül létrejön az önálló bábszínház. Nos, erről az elöljárókat a mai napig nem sikerült meggyőznöm: szándék, akarat, ember megvan hozzá, csak éppen a pénz nincs. Ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgy jelenleg Székelyföld kulturális fővárosaként van elkönyvelve, és a művelődés minden műfajban pezseg, ahhoz a Cimborák társulatának 15 éves munkája is hozzájárult. A gyerekek már igen zsenge kortól közel kerültek a művészethez, nyitottabbá váltak az új dolgok, a kultúra befogadására. Az Erdélyben létező körülbelül egytucat társulat közül a miénk talán a legmozgékonyabb, a legdinamikusabb. Megpróbálunk minden korosztályt megszólítani, ami eddig kifejezetten sikeres, hiszen a felnőtteket, valamint az általános iskolásokat is sikerült becsalogatnunk. – Milyen a közönség dinamikája? – Eleinte csak szervezett óvodás, iskolás csoportjaink voltak, most már a vegyes közönség jellemző. Ennek több előnye is van, egyrészt egészen más hatást ér el egy előadás, ha a gyerekek csak a saját közösségükben, társaikkal vannak együtt, vagy egy-egy jelenetnél el lehet bújni az anyuka szoknyája mögé. Másrészt mi is másként tudjuk alakítani az előadást, annak függvényében, hogy kinek is játszunk. Széles réteg látogatja az előadásainkat, az elmúlt években eljutottunk oda, hogy esti, kizárólag felnőtt előadásokat is színpadra vihetünk, mint a legutóbbi, teltházas Kire ütött ez a gyerek című kamaszmonológ. Tavaly meghaladta az ötezret az előadásainkra kíváncsiak száma. – Milyen kihívásokkal szembesül ma a bábos szakma? – Újabban elterjedtek a magánkezdeményezések nyomán létrejött társulatok. Ezek egy része viszonylag profi szinten működik, de több olyan is van, amelyek hályogkovács módszereket alkalmaznak. Márpedig a bábszínház a tudatalattira hat, ha jót, ha rosszat csinálsz, a nyomai menthetetlenül megmaradnak a gyerekekben. Egy káros trend is hozzácsapódik ehhez: mostanság a nagy színházak is rákaptak a biztos bevételi forrást jelentő gyerekelőadásokra, és én tapasztaltam olyat, hogy előadások megrémisztettek gyereket. Ilyen esetekben senki nem veszi a fáradtságot, hogy mielőtt a színre visz valamit, fellapozzon legalább egy gyermekpszichológiai szakkönyvet, és többek között az ott leírtakat is figyelembe véve tervezze meg az előadást. A dilettantizmus egyre nagyobb térhez jut. A Romániai Bábszínházak Szövetségén belül már felvetődött, hogy megállapodást kössünk az oktatási minisztériummal: egy szakmai szervezet döntse el, hogy egy előadást megnézhetnek-e a gyerekek. – Hogyan ünneplik a 15. születésnapot? – Nemzetközi fesztivált terveztünk, de erre idén nem nagyon lesz keret. Két éve mi szerveztük az Erdélyi Bábos Találkozót, azt szerettük volna nemzetközivé tenni. Így a születésnap egyhetes évadra szűkül, amelyben régebbi előadásainkat visszük újra színre. Nagy Demeter István. Erdély.ma. 2013. szeptember 21.A múlt üzenete jelenkori értelmezésbenA Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész írta könyv, illetve az azt „illusztráló” tárlat alapkő, lehet vele vitatkozni, akár felülírni is, de legfontosabb, hogy elindította azt a folyamatot, mely a művészeknek az adott korhoz való sokféle viszonyulását vizsgálja – méltatta Vargha Mihály házigazda bevezetőjében. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntőjében bátor kiállításnak nevezte a tárlatot, hiszen olyan időszakot mutat be, amely elől menekülünk, melyről nem szívesen veszünk tudomást, mintha szégyellni kellene – holott, ha megérteni szertnénk, mi történt szüleinkkel-nagyszüleinkkel, mi történik velünk, nem szabad ettől az időszaktól sem elfordulni. Ugyanakkor árnyaltan kell érteni és értelmezni azt a korszakot, melyen a diktatúra nyomai felfedezhetőek ugyan, de az alkotók kiútkeresése is – fogalmazta meg Kelemen Hunor. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős államtitkár a keleti blokk egészére érvényes korrajzot vázolt fel, melyben nem létezhetett szabad gondolat, és ezért szabad művészet sem, melyben mindig adódtak elvtelen opportunisták, kikről a kritika dicshimnuszokat zengett, kiket a hatalom díjakkal halmozott el, míg a meg nem alkuvó művészek kikerültek a művészeti életből, olykor a szó szoros értelmében is az éhenhalásra ítéltetve. Ezért fontos megismerni azokat, kik kimaradtak a kánonból, és ezért fontos a tegnap nyílt kiállítás is, hiszen hozzájárul az 1990-ben elkezdett folyamat kiteljesedéséhez – mondta az államtitkár. Szilágyi Domokos két versének Nemes Levente Jászai Mari-díjas színművész általi tolmácsolását követően Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmazta meg „széljegyzeteit” a könyvhöz, értelmezni próbálva egyúttal a szocrelatív újkeletű fogalmat is. Kiemelte, a kötet előkészíti a terepet a további kutatásoknak, inkább kérdéseket fogalmaz meg, mintsem a korszak kanonizálását tűzte ki céljául. Ilyen nyitott kérdés az is, mennyire maradandóak a szocialista realizmust megörökítő művek, példákkal támasztotta ugyanakkor alá, miként engedte megvalósulni a művészt és a művészi szabadságot nem csak a tájkép, a csendélet vagy a portré, hanem az elvárt és megkövetelt életképek is. Zárszóként Vargha Mihály bejelentette, jövőben az 1965–1975 közötti időszakot felölelő kiállítás és tanulmány folytatja a most elindított folyamatot. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 11.Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.” – Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete? – Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket. Nemes Levente Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült. Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom. Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát. – Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma? – Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt. Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt. A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó. – Most nincs akkora áthallás? – Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk. – A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet? – Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt. – Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez? – Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben. Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott. – A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek? – Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét. Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára. – Miért vállalta a színházigazgatást? – Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség. A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta. Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt. De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam. – Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta? – Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni. Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt. – Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot? – A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni. – És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák? – Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű. A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé. Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e. – Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát? – Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét. Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2014. november 24.Közelebb kerülni egymáshoz (Színházi tükör)Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek. A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként. – Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház? – A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok. – Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között? – Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket. – Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad? – Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni. – Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek? – Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk. – Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok… – Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Oszkár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőződésem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk… – Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid? – Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehozhatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni. – Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…? – Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek. Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 18.Böjte Csaba: össze kell fogniKözel ezerkétszáz személy jelent meg Sepsiszentgyörgy központjában, a magyar himnusz énekléséért kirótt bírság ellen szervezett tiltakozássorozat negyedik napján. Böjte atya az eseményen azért imádkozott, hogy a román állampolgárok nemzetiségtől függetlenül összefogjanak. Bár a meghívott felszólaló Böjte atya késett, a tömeg Nemes Levente, a Tamási Áron Színház színművészének szavalatát hallgatva türelmesen várt, igaz, történt egy kisebb incidens. Bálint József, a Magyar Polgári Párt (MPP) sepsiszentgyörgyi elnöke a várakozás pillanatait oldva szólalt fel. Telhetnek az évek nehezen, ezeket azonban el lehet viselni, és az erdélyi magyarság továbbra sem hagyja magát megfélemlíteni – hangoztatta a párt helyi elnöke. A várakozás ideje alatt rohammentő érkezett a Szabadság térre, értesüléseink szerint egy, az Erzsébet parkban levő járókelőhöz hívták ki. A mentőautó éppen azon a helyen haladt volna át, ahol a tiltakozók is sorakoztak, ám a tömeg ezt nem engedte. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes negyven perces késéssel érkezett meg a Kovászna megyei kormányhivatal előtt összegyűltek körébe. Tapssal, valamint a székely himnusz éneklésével köszöntötték. Böjte atya felszólalásában rámutatott, Erdélyben magyarként aki nem tudja tisztelni a románságot, nem számít jó magyarnak, de jó kereszténynek sem. Kifejtette, ezen elv a románságra is érvényes, hiszen részükről is elengedhetetlen a tisztelet az erdélyi kisebbségek felé. „Összefogni kell, nem pedig egymásban a hibát keresni”– hangoztatta a szerzetes. Kijelentette, mindenkinek azt kell megértenie, hogy a mindennapok nehézségeit együtt kell legyőzni, valamint iskolák, kórházak létrehozását, infrastrukturális fejlesztéseket kell közösen szorgalmazni. Böjte atya azért imádkozott, hogy ne a polgármesteri hivatalok vagy a megyei önkormányzatok homlokzatán legyen kifüggesztve a székely zászló, hanem azért, hogy Bukarestben a román parlament épületén is ki legyen téve a kék-arany lobogó. A román trikolór mellett jelenjenek meg mindazon kisebbségek szimbólumai, amelyek megszavazták a miniszterelnököt, valamint az államelnököt – mutatott rá Böjte Csaba, hozzáfűzve, imádkozik azért is, hogy az ország vezetői vegyenek részt az erdélyi magyarság nemzeti ünnepein, koccintsanak együtt egy-egy pohár pálinkával az elkövetkezendőkben. Felszólása végén a ferences rendi szerzetes a keresztény világ legismertebb imáját, a Miatyánkot magyar, majd román nyelven is elmondta. Mint az már megszokott, a tiltakozássorozat negyedik napján is több alkalommal felcsendült a magyar, valamint zárásként ismét a székely himnusz. Bencze Melinda Székelyhon.ro 2015. január 24.A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt. Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 11.Zarándoklat SzejkefürdőnNépviseletbe öltöztetett fiatal lovasok felvonulásával nyitották az unitáriusok találkozójának ez évi ünnepségét az udvarhelyi Szejkén. „Ez a hely sokak számára lelki erőt adó kútforrás” – mondta megnyitó- és köszöntőbeszédében Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, a világiak és a hívek mellett köszöntve a magyarországi és az amerikai unitáriusok képviseletét is. „Számunkra – folytatta – Szejkefürdő több mint másfél évtizede különös jelentőséggel bír. Úgy érezzük, itt közelebb van egymáshoz az ég és a föld, elzarándokolhatunk, virágot helyezünk a legnagyobb székely, az unitárius Orbán Balázs sírhalmára. Az idei találkozás jeladás gyülekezeteink részéről, mert bármennyire idegen erők is dolgoznak szétforgácsolásunk feladatán, mi azon vagyunk, hogy ha gyérülnek is soraink, jobban kinyújtsuk kezünket egymás felé, mert a hit és a lelkiismereti szabadság gyermekei vagyunk. A vallás és a hit ugyanis erőt ad az ember számára élete minden pillanatában. Szüntelen rágalmazásoknak vagyunk kitéve, kétségbe vonják múltunkat, történelmünket, tulajdonjogainkat, nyelvünket, sorvasztják iskoláinkat, s itt közös imával igazoljuk, hogy élünk, dolgozunk, értékeket valósítunk meg, hitünk és tehetségünk szerint Isten dicsőségét munkáljuk. Szükségünk van arra, hogy hallassuk szavunkat a nagyvilágban, hogy megmutassuk, nem csak a templomok csendes falai között tudunk imádkozni, mert a vallás eleven valóság, ami az emberi életet erőssé és gazdaggá teszi. Ezért zarándokoltunk ide, és ezután is ide jövünk, hogy folytassuk munkánkat egyházunk, hitünk, népünk és nemzetünk megmaradásáért és felemelkedéséért.” Az ünnepi istentiszteleti szolgálatot Máté evangéliumának alapján Kedei Mózes székelyudvarhelyi lelkész végezte, kiemelve a hit által gyakorolt kitartó összetartozás érzésének meghatározó fontosságát: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt.18:20). A szejkei székely kapuk állandóan tárva vannak minden igaz zarándok előtt. Velünk vannak itt nemzeti és vallási nagyjaink, magunk között érezzük Istent, itt van közöttünk példaadónk és nagy tanítómesterünk, a Názáreti Jézus. Meggyőződésem, hogy minél nagyobb a nemzetiségek elleni támadás, annál jobban erősödik Szejke szelleme, és itt leszünk általa is erősebbé lenni az elkövetkezőkben.” A prédikációt követően az úrvacsorai előkészítő beszédet néhai költőnk, Magyari Lajos versét idézve, közismert szónoki pátoszával Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész, egyházi közügyigazgató mondta, mindenki számára érthetővé téve a szent jegyek, a kenyér és a bor egyházi szimbolikáját, majd szabadtéri sátrakban első alkalommal százaknak osztottak úrvacsorát a Háromszék–felsőfehéri Unitárius Egyházkör lelkészei. A szeretet, a hála és a köszönet szavait közvetítette beszédében a találkozót szervező egyházkör esperese, Török István olthévízi lelkész, kiemelve, hogy a Szejkefürdők is szükségesek ahhoz, hogy magyarságunk talpon tudjon maradni. A zarándokok végeláthatatlan sora kígyózott a székely kapuk alatt Orbán Balázs síremlékéhez. A virágkoszorúk általi kegyeletadás után Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze adta elő mély átérzéssel és pátosszal Tompa László Lófürösztés című versét. A találkozó zárásaként az előadósátorban Márk Attila árkosi unitárius énekvezér a háromszéki orgonákkal kapcsolatos kutatásainak eredményeiről beszélt, majd e sorok írója geológusként és helyismerőként Szejkefürdő szellemét idézte. A művészi zenés-énekes műsorban fellépett István Ildikó, a nagyajtai citerazenekar, Varga Réka és Borbáth Szilveszter. A sétányok mellett sorakoztak az unitárius asszonyok kézművesstandjai, az árkosi Márkné Pál Tünde és Nagy Irén festett népművészeti darabjai. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 11.Az összefogásnak megvan az eredményeA szombaton tartott Szejkefürdői Unitárius Találkozón több mint hetven lelkész és háromezer hívő lélek sereglett össze az úrvacsorával egybekötött istentiszteletre. Főtisztelendő Bálint Benczédi Ferenc püspök úr arra biztatott, hogy merjünk megmaradni identitásunk mellett, merjünk hívő keresztények és jó magyarok lenni – olvasható a Magyar Unitárius Egyház Főhatósága közleményében. Ne engedjük, hogy a globalizációt elősegítő pénz olvasztótégelyébe kerüljünk, hanem szeressük szülőföldünket, anyanyelvünket. Keressük azokat a lényegi vonásokat, melyek minket összekötnek, és ne engedjük, hogy éket verjen közénk a hitetlen és erkölcstelen hatalomvágy. A Jézus-lelkületű, hívő és erényes elődökről beszélt Kedei Mózes székelyudvarhelyi lelkész, biztatva a jelenlevőket, hogy az életpéldák keresése közben őket tartsuk szem előtt, őket tartsuk követendő példáknak. Legyen olyan erős hitünk, mint Jézusnak volt, olyan elszántságunk, mint Dávid Ferencnek, olyan népszeretetünk, mint Kriza Jánosnak. Úrvacsorát venni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt az életvezetést, melyet a názáreti Jézus határozott meg evangéliumában. Isten jónak teremtette az embert, és arra hívta el, hogy itt a földön megvalósítsa az ő országát, Isten országát. Betartani a jézusi aranyszabályt, szeretni Istent és a felebarátot, megbocsátani ellenségeinknek és mindeközben méltóságteljes és boldog életet élni nehéz feladat. Erről a nehéz, de gyönyörűséges igáról beszélt Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkész, közügyigazgató az úrvacsorára előkészítő beszédében. Ugyanakkor kiemelte, hogy a szabadtéri istentiszteletnek és úrvacsoravételnek fontos üzenete Isten teremtett világának megbecsülése, óvása. A földet, a szülőföldet nem eladni és nem letarolni kell, hanem megmunkálni, tisztán tartani, átmenekíteni utódainknak. Mindhárom szónok Orbán Balázs nagyságára hívta fel a figyelmet, aki a székelyek lakta területeket felkutatta és megörökítette, és aki örökösének a székely népet tette meg, hogy az művelődjön, tudományában és erkölcsében, hitében és kitartásában erősödjön. Orbán Balázs felnőtt fejjel tért át az unitárius vallásra, mert ebben találta meg a hit és a cselekedet egységét, a lelkiismereti szabadságot, a szerénységgel párosuló népszolgálatot. A Háromszék-felsőfehéri Egyházkör jóvoltából friss házikenyér volt az úrvacsorai darabka kenyér, és ízletes korty bor a százados kelyhek szentségéből. A szolgálatvégző tizennyolc lelkésznek, valamint a kórustagoknak és gondnokoknak a püspök úr, a közügyigazgató úr, valamint Török István esperes osztotta az úrvacsorát, akik aztán a többezres úrvacsoravevő sereget szolgálták ki. Öreg és fiatal áhítattal és örömmel vette magához az úrvacsorai szent jegyeket, emlékezve Jézusra, a mi tanítómesterünkre és megváltónkra, valamint mindazokra, akik előttünk jártak istenszeretetben és emberi méltóságban. Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színművész Tompa László Lófürösztés című versét szavalta el Orbán Balázs sírjánál, ahová a tiszteletadók koszorúkkal vonultak a székely kapuk alatt. Imre szorítja, és Áron nem hagyja magát, hallottuk a kitartás, az emberi tartás, a meg nem alkuvás üzenetét, és úgy éreztük, igen, mi is hozzájuk hasonlóak vagyunk, mert égető napként perzsel minket is a kinti szorongatás és a benti jellembeli gyengeség. Szorongat a beolvadás, felszámolódás veszélye és szorongat a pénz és hatalom utáni hajsza erkölcstelenséget szülő izzadtsága. Márk Attila árkosi énekvezér és Kisgyörgy Zoltán újságíró az előadósátorba sereglett embereknek a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör orgonáiról és Orbán Balázs földjéről tartott érdekfeszítő előadásokat. Varga Réka vargyasi énekvezér, Borbáth Szilveszter vargyasi ifjú és István Ildikó népdalénekes szívet gyönyörködtető dalokkal ajándékoztak meg. Végül a nagyajtai ifjúsági Áfonya citerazenekar pengetett szép népdalokat a hallgatóságnak. Isten erre a földre teremtett minket, ezt a földet adta nekünk, ezt a nyelvet és ezt a hitet. Isten iránti hálával köszönjük, hogy együtt imádkozhattunk, együtt énekelhettünk zsoltárokat és együtt vehettük magunkhoz az úri szent vacsorát – zárul a közlemény. Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 4.A Sapientia EMTE első végzősei találkoztakAz első csíkszeredai „sapientiások” 10 éves találkozóját tartották pénteken az erdélyi magyar tudományegyetemen. A Sapientia EMTE csíkszeredai karán induló legelső évfolyam négy szakának hallgatói ugyanis 2005-ben végeztek. Alkalomhoz illően, ünneplőben jelentek meg pénteken a Sapientia EMTE csíkszeredai épületének nagy aulájában a 10 éves találkozójukat ünneplő véndiákok. Az egyetem első évfolyamának hallgatóit Makó Zoltán, a csíkszeredai kar dékánja, Kósa István, az egykori Műszaki és Társadalomtudományi Kar volt dékánja, valamint Lányi Szabolcs, a csíkszeredai Sapientia alapító dékánja köszöntötte. Szakemberek kinevelésén dolgoznak Makó felszólalásában kifejtette: a Sapientia elindulásakor az volt a cél, hogy nemcsak az oktatás terén, hanem a térség fejlesztésében, Székelyföld modernizációjában is meghatározó szerepet töltsön be az egyetem. „Volt egy időszak, amikor úgy gondoltuk, ezt úgy kell megvalósítsuk, hogy maguk az oktatók indítsanak vállalkozásokat, ma már inkább az a cél, hogy olyan szakembereket neveljünk, hogy általuk, hallgatóinkon keresztül tudjuk megvalósítani azt a tervet, amiért indult a Sapientia” – osztotta meg Makó. Kósa István az elmúlt tíz év megvalósításairól beszélt, az egyetem akkreditálása mellett, sikernek könyvelte el, hogy időközben kinevelődött egy minőségi oktatói gárda is, és ma már felkészült szakemberek oktatnak az egyetemen, akik kutatóként, oktatóként is megállják a helyüket. Lányi Szabolcs pedig egy hőskorszak képviselőinek nevezte a jelenlévő véndiákokat. „Ti vagytok a sapientiások, akkor azt ígértük egymásnak, hogy ti lesztek a mozgatórugói ennek a társadalomnak, és biztos, hogy sikerült ez nektek” – emelte ki Lányi. „Használom azt a tudást, amit itt szereztem” „Én nem bánom, hogy a Sapientiát választottam, nagyon tetszett a vidékfejlesztés-szociológia szak, amire jártam, és ráadásul közel is volt. Részképzésen is voltam Budapesten. Használom azt a tudást, amit itt szereztem” – válaszolta érdeklődésünkre Ambrus Rita, aki jelenleg különböző projektek, pályázatok lebonyolításában vesz részt. Szintén az első évfolyammal kezdte az egyetemet a marosvásárhelyi Nemes Levente is, ő azért választotta a csíkszeredai Sapientiát, mert meggyőzték: ahogy fogalmazott jó volt a marketingjük. Agrár- és élelmiszeripari gazdaság szakon végzett, jelenlegi munkája valamelyest a Sapientián tanult szakmájához is kötődik, ugyanis takarmányforgalmazás üzletágban dolgozik. Az alumni találkozón elhangzott továbbá, hogy létrehoznak egy olyan ösztöndíjat, amely a végzős Sapientiás hallgatók támogatását célozza. Az államvizsga dolgozatok bemutatásának alapján döntenének arról, hogy melyik hallgató részesülne az ösztöndíjban. Barabás Hajnal Székelyhon.ro 2016. március 15.Ünnepi rendezvények HáromszékenSepsiszentgyörgyön ma a Zathureczky Berta Idősek Otthonában 9 órától Rab Sándor tanár Gábor Áron címmel tart történelmi előadást; megemlékezések 10 órától az Olt utca 16. szám alatt Kiss János ágyúöntő emléktáblájánál és az őrkői Váradi–Bartalis-vesztőhelynél – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola gimnazistái és a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói; 11 órától a Csíki negyedi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-szobornál – közreműködnek a Gödri Ferenc Általános Iskola tanulói, a Lábas Háznál a Váradi–Bartalis-siralomház emléktáblájánál – közreműködnek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai; 11.30-tól az Erzsébet parkban gróf Mikó Imre szobránál – közreműködnek a Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium diákjai, a szemerjai csata emlékművénél – közreműködnek a Gulliver Óvoda gyermekei és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár épületén található Gábor Áron-emléktáblánál – közreműködnek a Kós Károly Szakképző Líceum tanulói és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12.30-tól a Malomgát utcában Incze Dániel kopjafás sírhelyénél – közreműködnek a sepsiszentgyörgyi cserkészek és a Székely Mikó Kollégium diákjai; 13 órától a Kónya Ádám Művelődési Háznál álló Kossuth Lajos-szobornál; 14 órától a Váradi József Általános Iskola udvarán levő Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafánál – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola I–IV. osztályos tanulói, az Állomás negyedi eprestetői csata emlékművénél – közreműködnek az Ady Endre Általános Iskola diákjai; 15 órától indulás a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától – közreműködik a Szilaj Hagyományőrző Egyesület, a Shagya Lovasklub, a Vadon Egyesület, az Étfalvi Szász Band ’93 Fúvószenekar és Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – és az eprestetői csata emlékművétől – közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – az új főtérre; 15.30-tól megemlékezés az Erzsébet parki 1848–49-es honvédemlékműnél; 16 órától kezdődik az új főtéren az ünnepi műsor, beszédet mond Antal Árpád polgármester – műsorvezető: Nagy-Kopeczky Kristóf, közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a városi egyesített kórusok, Nemes Levente színművész, Stekbauer-Hanzi Réka, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, az EMI által szervezett szónokverseny nyertese, Bartos Barna, Filip Zsombor, Opra Balázs, a Plugor Sándor Művészeti Líceum volt és jelenlegi diákjai, áldást mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Fellépnek: a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar (karvezető: Maksai József), a Cantus Firmus Vegyes Kar, a Magyar Férfidalárda (Jakab Árpád), a Pro Musica Kamarakórus, a Szemerjai Református Dalárda (Sipos Zoltán), a Jubilate Deo Evangélikus Vegyes Kórus (Pál Gecse Mihály), a Kriza János Unitárius Vegyes Kar (Karácsony Gabriella), a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, a Sepsiszentgyörgyi Női Kar (Dombora Anna), a Református Kollégium Refsonor diákkórusa (Szilágyi Andrea), a Mikes Kelemen Elméleti Líceum ifjúsági kórusa (Szőcs Dániel), a Laudate Kamarakórus (Lőfi Gellért), az Őszirózsa Dalkör (Venczel Anna). Szotyorban ma 12 órától a református temetőkertben koszorúzás a kőtömbös kopjafánál. Kilyénben ma 11 órától a református templomnál koszorúzás a ’48-as kopjafás emlékműnél. Kézdivásárhelyen ma 9 órától ökumenikus istentisztelet a református templomban, ünnepi műsor a Református Kollégium és a mezőtúri diákok és tanárok, valamint a helyi és a mezőtúri református gyülekezeti tagok részvételével; 9.45-től megemlékezés Bem József szobránál – közreműködnek az Apor Péter Szaklíceum tanulói és a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium diákjai, ünnepi szónok Kiss Renáta; 10 órától ünnepi műsor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a szobornál, Turóczi Mózes sírhelyénél és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ diákjainak A tűz márciusa című zenés-verses irodalmi összeállítása; 10.30-tól koszorúzás a Szacsvay János-domborműnél és a Kossuth Lajos-szobornál, megemlékezés a Hősök emlékművénél – beszédet mond Vasas István, a mezőtúri Református Kollégium főigazgatója – és a Turóczi-szobornál – énekel az iskola kórusa, szaval Fazakas Anita és Jánosi Zsolt; 10.40-től a Molnár Józsiás-mauzóleumnál a Molnár Józsiás Általános Iskola tanulóinak és tanárainak ünnepi műsora és koszorúzás; 11 órától gyülekező és az iskolások felvonulása; 11.15-től a lovas huszárok, hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselőinek felvonulása; 12 órától kezdődik a Gábor Áron téren az ünnepi műsor – közreműködik a Tanulók Klubjának fúvószenekara, a Református Kollégium zenekara és diákjai, Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere, Böjte Csaba testvér, ferences szerzetes, Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Terézváros díszpolgára, Márdirosz Ágnes és Puskás László, a Csíki Játékszín színművészei, Mitykó Zsolt, Mezőhegyes polgármestere, a Cantus Kamarakórus, Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola diákja, áldást mond ft. Vargha Béla főesperes és Beder Imre lelkipásztor; 18.30-tól a Vigadó Művelődési Ház Galériában A mi március 15-énk fotókiállítás; 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermében Hozzád, hazám, most verset írnék! című ünnepi előadás Markó Béla, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád és Sántha Attila versei alapján – közreműködik a Sepsi Kamarazenekar, a Snaps Band, a Voces női kar, a Perkő Néptáncegyüttes, Kolcsár József (Tamási Áron Színház), Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Puskás László (Csíki Játékszín), Kreiter Helga (Nagy István Művészeti Líceum), Bakó-Fazakas Vajk, Biszak Beáta (Minisnaps), Nagy-Babos Tamás versét elmondja Rancz-Gyárfás Hanna (Macskakő színjátszó csoport), rendező: Lung László Zsolt. Kovásznán ma a városközpontban 14 órától a megemlékezésen ünnepi beszédet mond Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A rendezvény ünnepi felvonulással kezdődik, amely a Dózsa György utcából indul, innen az ünneplők a központban felállított szabadtéri színpadhoz vonulnak, majd a műsor végeztével koszorúzás a belvárosi református templom kertjében, az 1848-as emlékműnél. 19 órától a Kovásznai Művelődési Központban kerül sor az 1848-as forradalom emlékére szervezett gálaműsorra, amelyen közreműködik a Kőrösi Csoma Sándor Líceum (Orbán Balázs-iskola) Recefice néptánccsoportja, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta tánccsoportja, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekara, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada irodalmi összeállítással, a Tiszta Szív Kórus, a PinceBand zenekar, valamint bemutatkozik a szavalóverseny első három helyezettje és a szónoklatverseny Pro Csoma-díjazottja. Baróton ma 14 órától a véczeri emlékműnél beszédet mondanak a politikai pártok és szervezetek képviselői – közreműködik az ürmösi unitárius egyházközség dalárdája, áldást mond Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész; 15.30-tól felvonul a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki huszárcsapata, a Csala Kürtje fúvószenekar és a Princess mazsorettcsoport; 16 órától a Diákdomb előtt lesz megemlékezés – közreműködik a baróti Rozmaring kórus, a Baróti Szabó Dávid Középiskola, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai és diákjai, beszédet mond Lázár-Kiss Barna polgármester és Demeter László történész; 19 órától ünnepi műsor a városi művelődési házban A nemzet szolgálatában címmel – fellép a Transylmania zenekar, a Gyöngyharmat gyermekkórus, a Kormos Néptánccsoport és a Wesselényi Miklós Kórus. Ma Martonfalván 8.30-tól, Bélafalván 9 órától a Tuzson János-emlékplakettnél; Szentkatolnán9.30-tól, Gidófalván, Kökösben, Sepsibodokon, Sepsibükszádon, Zágonban, Köpecen, Magyarhermányban, Kisbaconban, Szárazajtán, Bardocon, Dálnokban, Székelyszáldobosonés Lisznyóban 11 órától, Albisban, Étfalván és Bikfalván 12 órától, Papolcon 14 órától, Szentivánlaborfalván 15 órától, Olaszteleken 16 órától, Hidvégen 16.30-tól, Ikafalván, Bodosban,Uzonban és Fotosmartonoson 17 órától, Erdőfülében 19 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a templomban; Bereckben 11 órától, Kommandón és Árkoson 12 órától, Zabolán12, 16 és 16.30-tól, Rétyen 13 órától a központban; Felsőcsernátonban és Kézdialmáson 10 órától, Alsócsernátonban és Kézdiszentkereszten 14 órától, Gelencén 15 órától a hősök emlékművénél; Mikóújfaluban 11 órától a kultúrotthon nagytermében ünnepi előadás; Nagybaconban 11 órától a művelődési háznál, 11.30-tól a ’48-as kopjafánál (felvonulás az iskolától), Illyefalván 12 órától a kultúrházban és a központban iskolások műsora és koszorúzás; Kálnokon 12 órától emlékünnepség; Bölönben 12 órától a Bölöni Farkas Sándor-szobornál; Kurtapatakon 14 órától a millecentenáriumi kopjafánál; Kézdiszárazpatakon 15 órától a kultúrotthonban; Kézdiszentléleken 16 órától a Petőfi Sándor Művelődési Házban lesz ünnepi megemlékezés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 2.Tamási Áron egy kevésbé ismert művével indul a Gyulai Várszínház évadaTamási Áron egy kevésbé ismert művét, a Zöld ág című kisregényt viszi színre Zongota címmel a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Gyulai Várszínház 53. évadának első bemutatójaként hétfőn. Gedeon József, a várszínház igazgatója a produkciót beharangozó pénteki gyulai sajtótájékoztatón elmondta, hogy Tamási Áron halálának 50. évfordulója alkalmából egy „jubileumi darab” megrendezésére kérte fel a fiatal orosz származású rendezőt, Sardar Tagirovskyt, aki idén a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. A Marosvásárhelyi egyetemen negyedéves rendező hallgató elmondta: kicsit megijedt, amikor megtudta, hogy Tamási Áron-darabot kell rendeznie a Sepsiszentgyörgyi társulattal, ugyanis nagyon nagy felelősségnek tartja színre vinni a színház névadójának munkáit. Eredetileg az erdélyi író több művéből válogattak volna, ám Sényi Fanni dramaturg rábukkant a Zöld ág című kisregényre, és végül emellett tették le a voksot – árulta el a rendező. Sényi Fanni hangsúlyozta: véleménye szerint ez Tamási Áron „legtermészetközelibb” műve, és ez olyan tartást ad a szereplőknek, amely a városi emberekben nincs meg. Sardar Tagirovsky szerint a Zongota-völgy „a vágyak völgyét, a pAradicsomi idillt” testesíti meg. Mint hozzátette, mindig is közel állt hozzá az idealizmus keresése, a történetre mint „elvakult pAradicsomkeresésre” tekint. Nemes Levente, a darab egyik főszereplője szerint a történet a boldogság és az élet értelmének kereséséről, az igazság és a valóság összeegyeztethetőségéről szól. A darabot, amelyben közreműködik az erdélyi Háromszék Néptáncegyüttes is, a július 4-i bemutató után még egyszer, 5-én játsszák. Mint Gedeon József elmondta, az évad első napján, hétfőn kiállítás nyílik Fodor István Csíkszeredai fotóművész alkotásaiból Erdélyi pillanatok címmel, este pedig a hagyományos három ágyúdörrenéssel veszi a színház birtokába a 600 éves téglavárat és környékét. A Gyulai Várszínházban a Zongotán kívül még két bemutatóra készülnek a hathetes szezon alatt. Július 13-án ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében adják elő Shakespeare III. Richárd című drámáját, a főbb szerepekben Trill Zsolttal, Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. A harmadik bemutatót pedig augusztus 5-én tartják: Vajda Katalin olasz reneszánsz komédiák nyomán készült zenés vígjátékát, az Anconai szerelmeseket Lendvai Zoltán viszi színre a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen. Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 10.Jubileumi ünnepség SzentivánlaborfalvánNemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul. Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát. Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 12.Székely János dedikációi(1929. III. 7. – 1992. VIII. 23.) Halálának 25. évfordulójára Szinte egy emberöltő. 1968-tól 1989-ig az a megtiszteltetés ért, hogy kollégák voltunk Székely Jánossal az Igaz Szó szerkesztőségében. Alig várta, hogy nyugdíjba vonulhasson. Egy nappal sem maradt tovább. Ez idő alatt megjelent könyvei egy részét nekem is dedikálta. Az első a Székely János legszebb versei című kis kötet (Albatrosz Könyvkiadó, 1975), azt írta bele, hogy „Kuti Mártának szeretettel, megbecsüléssel”. A nyugati hadtestet 1979-ben „...barátsággal, kollégiális szeretettel” ajánlotta, 1985-ben A mítosz értelme című esszékötetébe azt írta, hogy „...kollégiális szeretettel, köszönettel, barátsággal”. Amikor a lap 20. évfordulóját ünnepeltük 1973. július 7-én, az Aranykakas vendéglőben, a damasztszalvétára, amit a jelen lévő írókkal, munkatársakkal dedikáltattam, pontosabban autogramjaikat gyűjtöttem, azt írta: „Kedves Barátom! Fizess elő az Igaz Szóra. Székely János”. János urat nem hagyta el a humorérzéke, hisz kifogyhatatlan napirend volt a szerkesztőségben az előfizetők beszervezése író-olvasó találkozókkal, és minden más módon. Mindenkinek kvótája volt. Ám számomra legkedvesebb dedikációja az, amit az Egy rögeszme genezise (1978) című, esszéket és bírálatokat tartalmazó kötetébe írt: „Kuti Mártának köszönettel sok vesződéséért a Protenstánsokkal – és különben is, Székely János”. Nemcsak azért kedves, mert megköszönte az igazából nagy szeretettel végzett munkámat, hanem mert egyértelműsíti azt, hogy a Hugenották címen megjelent drámájának eredeti címe Protestánsok volt. Valóban, a cenzúrával való hosszadalmas harc árán, címváltoztatással sikerült nagy nehezen kinyomni a darabot. A Profán passióval már nem voltunk ilyen szerencsések. Sokat igazított, finomított rajta János úr, de hát a cenzúrának már maga a téma is szálka volt, úgyhogy hosszú harcunk eredménytelen volt. Az 1954-ben keletkezett dráma csak 1990 után jelenhetett meg. Huncut is tudott ám lenni János úr. Nagyon szerettem a Dózsa poémáját. Nemes Levente színpadi megjelenítése igazi drámává emelte, kihozta belőle a drámai mélységeket, s ez még szerethetőbbé tette. Ma már a drámái közt tartják számon. Nos, János úr egy szép nap, nem emlékszem, hányban történt, elém állt azzal a kéréssel, hogy adjam kölcsön a könyvet. Csak természetes, hogy szívesen. Valami magyarázatot is fűzött hozzá, erre sem emlékszem, mert ő volt számomra a lábon járó megbízhatóság. Bevittem a könyvet, és odaadtam. Telt-múlt az idő. Rákérdeztem egy alkalommal, hogy nem felejtette el, ugye? Nem, nem. Egy szép nap aztán érkezik a könyvvel, csakhogy a román fordítással. No, eléggé meglepődtem, mit ne mondjak. Magyarázatot is fűzött hozzá, és ígéretet, mihelyt hozzájut egy magyar példányhoz, visszaadja. Sosem került sor rá. Így maradtam nemcsak dedikáció, de könyv nélkül is. De segítettem rajta, s ez számomra elégtétel, és kedves emlék. Ha már kézbe vettem az Egy rögeszme genezisét, belekukkintottam, mi ragadott meg Székely János gondolataiból, műhelytitkaiból vagy az alkotáshoz való viszonyából, merthogy aláhuzigáltam ezeket annak idején. Most idézek néhányat emlékeztetőül. A Bolyai János metaforájában azt írja, „...hogy mihelyt sikerül megírnom egy témát, eldadognom egy felismerést, máris »megszabadultam« tőle. gondolni sem tudok rá többé. Olyat is megéltem, hogy egy gyermekkori emlékemet, mihelyt vers született belőle, teljesen elfelejtettem. S most mégis komolyan hittem, hogy egyszer még megírom azt a regényt”. Sosem írta meg a regényt Bolyai Jánosról. De csodálta: „Mert János, ahogy én megismertem, a tehetségnek és a méltóságnak azon a fokán állt, ahol az ember már belátja a gőgös igazságot: nem érdemes foglalkozni csak a legnehezebbel. (...) Mondjanak bármit a csúcs- és részletproblémák derék kutatói: én tudom, van ilyen becsvágy. Ajándékba kapott géniusznak tartozik ezzel az ember”. (1975). Több mint költő című írásában írja: „Nem irigylem elődeimet. (...) Egyvalamit azonban kamaszkorom óta tagadhatatlanul irigylek, egyvalami mindig ijedt ámulatra, sóvár féltékenységre bír, valahányszor rágondolok, s ez az egyvalami nem mű, nem vers vagy verssor, hanem az élet. Petőfi Sándor élete. (...) Titkos (s meglehet hiábavaló) becsvágyam az, hogy olykor nehéz percben, eszükbe jussak majd az eljövendő embereknek, nem pedig az, hogy kinyomozzák titkaimat”. (1969). Székely János, ahogy ezt meg is írta, élete a könyvek, elsősorban a klasszikusok között telt. Nemegyszer elmondta, azért olvassa őket újra és újra, mert sosem csalódik bennük. „ Az írás mágusa Tolsztoj” – írja Mit tudott és mit nem tudott Tolsztoj? című esszéjében. Szerinte „Tolsztoj mágiájának titka nem a nyelv, hanem a megfigyelés”. Tolsztoj és Petőfi életútját összevetve következtetése: „Amit a huszonhat éves Petőfi Sándorban mindmáig csodálunk (élet s eszmény tökéletes egybeesését), azt kísérelte meg Tolsztoj öregkorában. Nem sikerült neki, igaz, de legalább próbálkozott, s tán még Petőfinél is meghatóbb emberi példát hagyott ránk ebben a próbálkozásban. Ahogy Petőfi a makulátlan következetesség, azonképpen Tolsztoj a becsaphatatlan lelkiismeret hérosza volt”. (1978). Hosszan folytathatnám. Én ezeket a sorokat dedikációként írtam ide, kedves olvasó. Mert Székely János gondolatai mindnyájunkhoz szólnak, s talán az ő kívánsága is teljesül: eszünkbe jut nemcsak nehéz perceinkben, és megköszönjük, amit ránk hagyott. Felbecsülhetetlen életművét. KUTI MÁRTA / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-50
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
